19.fejezet. - "Pedig már elveszítettél!"

Hey!

Meghoztam az új részt!:)

Kicsit rövid lett, de vígasztaljon: Ma jön még egy rész!:)

Ami már remélhetőleg hosszabb lesz!:) Sőt, biztos...:D:)

Mindegy, szóval nagyon mást nincs hozzáfűznöm...

Jó olvasást!:)

xx

"Pedig már elveszítettél!"

 

Látszott rajta, hogy legszívesebben adott volna nekem egy móresre tanító kis pofont, de nem tette. Ennek több oka van. – Szóval…  Megkérdezzük, ÉS! – nyomta meg az „és” szót, mikor látta, hogy bele kívánkozom szólni. -  Addig az idő alatt, mi elmegyünk, eszünk valami finomat, és ha még belefér, akkor hazamegyünk… - mondta tök nyugodtan. Beleegyeztem. Megkérdeztük a dokit, hogy mikorra jöjjünk vissza, és azt mondta, hogy körülbelül 5 óra körül. Mikor kimondta, idegesen szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, mivel 5 óra? Ez komoly? Hiszen most van… dél! Nem hiszem el… De kénytelen voltam beletörődni. Remek! Egy újabb izgi délután… Ennél nem is lehetne rosszabb napom!

Ahogy Calum ígérte, elmentünk egy étterembe. Persze nekem semmi kedvem nem volt hozzá, hisz legszívesebben füstöt fújtam volna a fülemből dühömben. Elég vicces lehettem volna…

  - Mit kérsz? – kérdezte Calum miután leültünk, és az étlapot nézegette.

  - Egy normális barátot, és a bátyámat! – mosolyogtam, miközben az ujjaimat összekulcsolva az asztalra tettem.

  - Akkor egy salátát kérünk! – mondta a pincérnek.

  - Nem akarok salátát enni. – mondtam elég flegmán, miközben hátradőltem a széken, és keresztbe fontam a kezeimet magam előtt.

  - Nem kérdeztem. – követte a pincér útját. – És inkább légy hálás, hogy foglalkozom veled, és nem hagytam, hogy megverd szegény dili dokit. – forgatta a szemeit.

  - Nem kértem, hogy törődj velem! – vágtam a fejéhez.

  - Akkor boldogulj egyedül! – állt volna fel. Kicsit habozva kifújtam a levegőt.

  - Várj, Calum! – szólalt meg belőlem a lelkiismeret, mire megfordult. – Nem úgy gondoltam, ne haragudj. – kerültem a szemkontaktust. Calum visszaült elém.

  - Válogasd meg a szavaidat rendben? – mosolygott, mire jó kislány módjára bólintottam. Egy 10 percet elbeszélgettünk, majd kihozták a salátámat.

   - Te nem eszel? – néztem Calumra.

   - Nem vagyok éhes. – mosolygott. Én nekiálltam az ételemnek, ami csak megjegyzem mennyei volt!  

Kicsit később, amikor már végeztem az ételemmel, felálltunk, és elhagytuk az éttermet. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, és még csak 2 órát mutatott. Maradt még 3 óránk. Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, bár nekem semmi kedvem nem volt látni Lukeot. De legalább most számon kérhetem.

  - Na, jó, idefigyelj! – állt elém Calum, mikor az ajtóhoz értünk. Furcsán néztem rá. – Mikor bemegyünk, nem akarom, hogy rávesd magad Lukera. – mutatott rám szigorúan.  - Világos voltam? – vonta fel a szemöldökét. Hú! Azt hiszem Calum is elég ideges már. Jó, mondjuk én is közrejátszottam, a folytonos ellenkezésemmel, és nyafogásommal. Meg tudom érteni. Beleegyezésképpen felemeltem a kezeimet. Beléptünk az ajtón, és hatalmas meglepetésünkre, senki nem volt a nappaliban. Hát persze! Biztos szobájukban kockulnak! Remek! Levettem a cipőmet, a dzsekimet, és bementem a szobámba. Rávetettem magamat az ágyamra. Ahogy „földet” értem, valami leesett az ágyam felett lévő polcról. Egy kis levél. Pont a hasamra esett. Onnan felültem, és elvettem a levelet. Hát persze! Az a levél volt, amiben megírták, hogy Hollywoodba felvettek.

„Te pedig! Tudod… Amikor elmondtad, hogy végül nem mész el Hollywoodba, az rohadt szar hír volt. Nekem. Persze a többiek repestek az örömtől, hogy maradsz, de… Tudod, nekem sokkal jobb lett volna, ha elhúzol a picsába. És békén hagysz végre…”

Jutottak eszembe Luke szavai. Tudom, hogy részeg volt, de… Mégis. Mi lenne, ha? Ha elmennék? Vajon észrevennék a fiúk? Vajon hiányoznék nekik? Nem tudom. Talán… mégis igaza van Lukenak. Hiszen mióta itt vagyok, csak a baj van. A bandát is hátráltatom. Igen! Jobb lesz nekik nélkülem. És már tudom is, hogy mit fogok tenni!

****************************

  - Elmegyek Hollywoodba. – sóhajtottam a bátyámnak, az ágya mellett ülve. Persze már jobban volt, és már a sebei is begyógyultak, hisz nem volt semmi komolyabb baja. Ma haza is jöhet. Hazavihetjük.

  - Ezt… Miért? – vágott ijedt arckifejezést. – Cat, ha Luke miatt…

  - Nem csak miatta! – húztam el a számat. – Figyelj, mióta itt vagyok… - meg kell gondolnom, hogy mit mondok. - … a banda fontosabb. – bólogattam. Ash nem értett semmit. Ezt abból is szűrtem le, hogy értetlen fejet vágott.

  - Cat, a húgom vagy, nekem semmi sem fontosabb nálad. – rázta a fejét. – Kérlek, gondold át még egyszer! – ült fel. – Nem akarok, hogy elmenj! Kérlek, Cat! – suttogta már a szavakat.

  - Nem lehet. – ráztam a fejemet. – Sajnálom. – sütöttem le a tekintetemet. – Mivel… Az ottani tanítás előbb kezdődik, ezért 2 hét múlva indul a gép. De hamarabb is van vége. Másfél hónappal.

  - Cat! – kereste a tekintetem, mire felemeltem a fejem. – Csak tudni szeretném… Hogy miért akarsz elmenni? – mosolygott.

  - Azért mert... – mondtam volna el az igazat, de nem lehet. Csak rávenne, hogy maradjak, és jobban elhanyagolná a bandát. – Ott több a lehetőség. – nyeltem nagyot. Ash szerintem erre a válaszra számított, mert mintha egy kicsit megnyugodott volna. Mosolygott.

  - Ugye hazajössz néha? – nézett félve szemembe. Elmosolyodtam.

  - Hát persze! – öleltem meg.

  - Szeretlek! – suttogta.

  - Én is szeretlek! – halkultam el, és mosolyogtam.

*************************

Az ágyamon ülve olvastam egy könyvet, amikor kopogtak. Ma már Ash is itthon volt.

  - Bújj be! – csuktam be a könyvemet, majd leraktam az asztalra. Abban a pillanatban Luke lépett be az ajtómon, mire kicsit elnyílt a szám.

  - Zavarok? – vonta fel a szemöldökét.

  - Mit akarsz? – piszkáltam a zsebem, majd belebújtattam a kezemet.

  - Én csak… tudom, hogy elmész Hollywoodba. – motyogta el a végét.

  - És? – vontam fel a szemöldököm.

  - Miért? – rázta a fejét.

  - Te javasoltad. – mosolyogtam gúnyosan.

  - Cat, tudod, hogy… részeg voltam, oké? – kiabálta el magát.

  - Ez nem mentség semmire. – ráztam a fejem, és közben nyugodtan beszéltem vele.

  - Cat, figyelj, tudod, hogy szeretlek! – jött közelebb. Erre az egy szóra teljesen kirázott a hideg. – Nem akarlak elveszíteni! – rázta a fejét.

 Cikáztak a szemeim a szeme, és a szája között. Ő is ezt tette. Lesütöttem a szemeimet, nem akartam, hogy lássa, hogy mit akarok. Megcsókolni. Ismét az övé lenni. Luke előrelépett, ezzel lecsökkentve teljesen a köztük tátongó távolságot, majd felemelte a fejemet. Tiltakozni akartam, de valahogy mégsem ment. Egyszerűen nem! És ekkor történt meg az, aminek nem kellett volna. Megcsókolt. És mi a meglepetés? Visszacsókoltam. Az ajkaink ismét szinkronban mozognak a másikéval. Régóta faltuk egymás ajkait, amikor elváltunk.

  - Pedig már elveszítettél!