XV.fejezet.- Most mi lesz?

Most mi lesz?

   - Jó reggeeeeeelt! – „köszöntött” a bátyám rajtam ugrálva.

  - Hallod, te nem köcsög vagy, hanem egy népművészeti cserépedény! – ültem fel idegesen.

  - Ahw! Ez édes! – beszélt mézes-mázos hangon.

  - Mondd csak, mivel érdemeltem ki ezt a kedves ébresztést? – dörzsöltem a szemeimet durcásan, miközben Ash lemászott rólam, és mellém feküdt.

  - Ez a büntetésed! – karolt át.

  - Mégis mit csináltam? – nyafogtam.

  - Megmondtam tegnap, hogy ha hazaérsz, hívj fel!

  - Oh! Tényleg. Ne haragudj, csak nagyon fáradt voltam, és elfelejtettem.

   - Erről igazán leszokhatnál! Aggódtam.

  - Bocsánat. – adtam puszit az arcára. – Te meg az effajta ébresztésről szokj le. – álltam fel, és bementem a fürdőbe, és a tükör elé álltam, majd megmostam az arcom.

  - Mi? Most ébresztettelek így először. – kiabált be. Megforgattam a szemeimet, majd kiléptem a fürdőből. Valami nem stimmelt.

  - Hé! Hol van Luke? – álltam meg, majd mereven vizslattam a szobát.

  - A vendégszobában aludt. – mutatott az ajtó felé. Felsóhajtottam, majd kiküldtem Ashton, ugyanis öltözni akartam. Meg is tettem, majd leszaladtam a lépcsőn. A látvány megszokott volt.  A fiúk a kanapén ültek, és nyomkodták a telefonjukat. Ismét nekem kellett megcsinálnom a reggelit.  Ismét vettem egy nagy levegőt ebbe belegondolva, és besiettem a konyhába.

  - Tudjátok, néha nem bánnám, ha segítenétek! – csaptam a vállamra a konyharongyot, és nekiálltam a tojásrántottának. Mikor kész volt, szóltam a fiúknak, és már jöttek is kajálni. Magamnak egy szelet pirítóst csináltam. Miután megettem, szóltam a fiúknak, hogy elmentem sétálni. Kimentem az utcára, onnan pedig gyorsan a parkba. Leültem egy parkba, előkaptam a telefonom, és elkezdtem nyomkodni.

Szerintem egy jó 1 órája biztos ott ücsörögtem, és nyomkodtam a telefonomat.

  - Jaj, ne! – hallottam Luke hangját. Felkaptam a fejem a hangra, de legfőképpen arra, amit mondott. Ez a gyerek kezd egyre jobban feldühíteni.

  - Már megbocsáss! – szóltam neki.

  - Muszáj neked mindig ott lenned, ahol nekem? – vágta hozzám flegmán, majd megállt a pad mellett, ahol ültem.

  - Tudod, ha nem vetted volna észre, te jöttél ide másodszorra. Csak nem követtél? – vontam fel a szemöldököm.

  - Én? Téged? Hagyjuk már… Álmodban. – vágta zsebre a kezét.

  - Álmomban? Szóval te azt hiszed, hogy azt szeretném, ha követnél? – kérdeztem vissza szinte kuncogva. – Jaj ne, most lebuktam. – emeltem fel a kezem védekezésképpen, majd ismét a telefonomnak szenteltem a figyelmemet. Pár perc múlva ismét azon kapom magam, hogy Luke figyel. Vagyis inkább bámul. Erre a látványra el kellett nevetnem magam.

  - Beavatnál engem is? – kérdezte flegmán.

  - Bámulsz. – nevettem tovább.

  - Pf… Dehogyis! Csak néztelek!

  - Ja, ja persze csak néztél – morogtam magamban.

  - Ide figyelj! – fogta meg a kezem, majd felhúzott magához, mire én azonnal kirántottam a kezéből a kezem. – Túl vagyok rajtad jó? Már nem érdekelsz! Jó lenne, ha ezt tudomásul vennéd. – magyarázta. Teljesen megdermedtem. E szavai hallatán úgy éreztem, már tényleg soha nem kaphatom vissza. Ez mindent megváltoztat! Nem érez irántam semmit. Én idióta! Miért is szakítottam vele? Akkor még mindig együtt lennénk. Boldogan. Jézusom!

Gyorsan megráztam a fejem, kizökkentve magam e gondolatokból, és a földet kezdtem el vizslatni. Próbáltam erős lenni, és nem bőgni előtte, de sajnos nem ment. Könnyek gyűltek a szemembe. Erőt véve magamon sóhajtottam egy nagyot, és megszólaltam:

  - Hidd el! Nem vagyok hülye. Felfogtam. – mosolyogtam, bár nem hiszem, hogy annyira meggyőző volt. Luke nem erre számított. Meglepett fejet vágott, a szavaim hallatán, és a kezét erősen ökölbe szorította. Nem tudom, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de meg kell hagyni, nagyon fura volt.

   - És… ha most megbocsájtasz…Úgyis nem akarsz látni. Ugye? - kérdeztem számon kérő hangon, majd felvettem a padról a telefonom, és lassan megfordultam, és lassú léptekkel elindultam a másik irányba. Dühös voltam, és szomorú is egyben. Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Talán örökre elveszítettem Lukeot. Mikor mondtam neki, hogy nem akar látni, és elmentem teljesen lefagyott. Láttam a száján, a szemén, és mindenén, hogy mondani akar rá valamit, csak nem jönnek neki a szavak. Így voltam vele én is.

    Nem tudtam, hogy most mit akarjak csinálni, így úgy döntöttem, felhívom Alexet, hogy találkozzunk. Így is lett, megbeszéltük, hogy 20 perc múlva abban a cukrászdában találkozunk, ahol múltkor voltunk. Kicsit előbb értem be oda, majd kértem magamnak egy kávét. Kicsivel később, Alex is megérkezett. Egy nagy öleléssel fogadtuk egymást, és leültünk beszélgetni.

  - Mi az? – kérdezte. – Megviseltnek tűnsz? – nézte mélyen a szemem.

  - Tessék? Jaj, nem, csak… veszekedtünk Lukekkal. – meresztettem a szemeimet egy pillanatra.

  - Micsoda? Mégis miért? Mi történt? – emelte fel egy kicsit a hangját.

  - Shh! Lehetne halkabban, mindenki minket figyel! – néztem körbe.

  - Bocsánat… khm… - köszörülte meg a torkát – Micsoda? Mégis Miért? Mi történt? – suttogta most már, mire elnevettem magam. – Na végre, nevetsz! Mióta itt vagyunk egy szem mosolyt sem villantottál. – vett be a szájába egy kanál sütit.

  - Sajnálom. Csak nem tudom, hogy mit is gondoljak Lukekkal kapcsolatban. Annyira sok hangulatváltozásai vannak. – ráztam a fejem picit. – Néha bunkó velem, néha pedig megkérdezi, hogy Jól vagyok e.

  - Hű! – csak ennyit tudott rá mondani.

  - Igen, tudom. – nevettem. - Jó lenne tudni, hogy mit is gondol most. Csak… az a baj, hogy sejtem. – néztem le ismét a földre.

  - Ezt hogy érted?

  - Hozzávágta a fejemhez, hogy ő már semmit nem érez irántam, és túl van rajtam. – meséltem Alexnek.

  - Hű! – ismét csak ennyit mondott rá.

   - Tudod, a normális emberek szavakkal reagálnak mások történeteire. – ittam bele kávémba.

  - Bocsánat. De… ugye nem hitted el neki? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

  - Miért ne hittem volna?

  - Jaj Cat! Egyértelmű, hogy még mindig bomlik érted! Szerinted honnan tudta, hogy a parkban vagy? – nevetett.

  - Igaz, azt én sem tudom, de… Szerinted tényleg csak hazudott? Miért tett volna ilyet?

  - Arról fogalmam sincs.

--------------------------------------

Miután ismét hazaértem, senki nem volt otthon, csak egy levelet találtam a konyhapulton.

„Elmentünk próbára, Luke nem volt itt, szóval ő hamarosan jön haza! Majd csak este jövünk! Szeretlek!

Ash xx”

Fú, de csodás! Élvezhetem Mr. Hemmings remek társaságát. Durcázva tettem el a papírt, és siettem fel a szobámba. Úgy döntöttem olvasok valamit, szóval elővettem a kedvenc könyvemet, és az ágyon fekve kezdtem bele tanulmányozásába. Kis idő múlva ajtócsapódásra lettem figyelmes. Mikor leesett, hogy Luke az, megforgattam a szemeimet, és folytattam a könyvet.

  - Na jó! – rontott be kopogás nélkül.

  - Tudod a földi emberek kopogni szoktak. – meg se tiszteltem azzal, hogy ránézzek.

  - Ki vele. Mi bajod van velem? – állt idegesen az ágy mellé, és vette ki a kezemből a könyvet.

  - Hé! Add vissza a könyvemet! – álltam fel, és nyúltam utána, de a magasba emelte, így esélyem sem volt.

  - Nem! És kérdeztem valamit! – vágta oda.

  - Oh azt, hogy mi bajom van veled? Melyiket mondjam? – nyúltam ismét a könyv felé, de ugyanaz történt.

  - Ne szórakozz, csak mondjad!

  - Tudod Luke, az egyik problémám az, hogy beképzelt vagy, és azt hiszed, hogy én direkt követlek mindenhová, pedig mostanában rohadtul nem vágyom a társaságodra. A másik problémám pedig az, hogy nem érzel irántam sem… - haraptam a végére az alsó ajkamba, nyeltem egy nagyot, ugyanis ezt nem kellett volna elmondanom!

 Luke arcán egy önelégült mosoly jelent meg, és leengedte a könyvet, mire kaptam az alkalmon, kivettem a kezéből, ismét helyet foglaltam az ágyon, és elkezdtem olvasni, bár egyáltalán nem kötött le, ugyanis most olyant mondtam el, ami nekem nem igazán a javamra válik.

  - Szóval téged az zavar, hogy én nem érzek irántad semmit? – mászott rám.

  - Pff, dehogyis! – hazudtam. – És szállj le rólam! – próbáltam lelökni, de nem sikerült. Megfogta a csuklóm, és erősen leszorította magam mellé, mire felszisszentem, erre lazított szorításán, míg végül csak fogta a csuklóm.

  - Sajnálom. Nem akartam ismét fájdalmat okozni. – nézett mélyen a szemembe.

  - A lelki fájdalmakhoz már hozzászoktam. – mosolyogtam, mire Luke megbánóan lehajtotta a fejét, majd ismét rám szegezte tekintetét, ezután a nyakamba temette az arcát, de nem puszilgatott.

  - Ezt én nem bírom! – motyogta nagyon halkan, de mivel a fülem mellett volt, én tisztán hallottam.

  - Micsodát?

  - Azt, hogy kibaszottul itt vagy a közelemben folyton, és nem érhetek hozzád! Nem bírok magammal! Egyszerűen nem! – motyogta még halkabban. Nem tudtam mit mondani rá. Alexnek igaza volt. Tényleg szeret még.

  - És… mi van azzal, hogy túl vagy rajtam, és már nem érdekellek? – kérdeztem rá.

  - A fenébe is, Cat, hazudtam! – emelte fel a hangját. Hirtelen erőt vettem magamon, és erőteljesen lelöktem magamról, mire az ágy másik felére érkezett. Gyorsan, még mielőtt bármit is reagálhatott volna, lovagló ülésben ráültem a csípőjére, és most én szorítottam le a kezét.

  - Hazudtál? Igen? Nem tudod, hogy mennyi fájdalmat okoztál! Nem! Ezzel nem játszhatsz Luke! Soha többet! – emeltem fel én is a hangomat, de nem kiabáltam. Luke meglepett fejet vágott, majd felült az ágy szélére, miközben én még mindig rajta ültem.

  - Sajnálom. – nézett mélyem a szemeimbe, mire megesett a szívem. Nem tudtam rá haragudni. – Akkor? – vonta fel a szemöldökét.

  - Nem tudom. – ráztam meg a fejem.