XIV.fejezet.- Koncert. Avagy drámák.

Sziasztok!

Hűha, gyerekek, ez valami rohadt hosszú rész lett!

9 oldal lett Wordbe, szóval legyetek rám büszkék...

Sok komit!:)

Jó olvasást!:)

xx

Koncert. Avagy drámák.

Másnap reggel úgy akartam ébredni, hogy az egészet csak álmodtam. De nem. Minden igaz volt. A ruháim a szoba minden egyes sarkában ott volt. Ahogy Luke ruhája is. Magam mellé pillantottam, és Luke ott aludt mellettem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék. Na jó, kit áltatok? Persze, hogy Lukeé akarok lenni. Csak az övé akarok lenni, és ő az enyém. De mint már mondtam, nem tudom elfelejteni azt a látványt. Tételődöm. Felsóhajtottam, majd felültem az ágyamon. A padlóra lógattam a lábaimat, az arcomat a tenyerembe temettem. Érzem, hogy két kéz a derekamra simul. Megfordultam, és Luke kómás tekintetével találtam szembe magam. A látványra is mosoly szökött az arcomra. Még így is olyan tökéletes. Megráztam a fejem egy picit, kizökkentve magamat ebből a gondolatból, majd felálltam.

  - Mi a baj? – ült fel Luke. Hátrafordultam felé, és elmosolyodtam.

  - Semmi, csak… - vontam össze a szemöldököm.

  - Csak? – kérdezett vissza. Nem válaszoltam, képtelen voltam neki ezt így elmondani. Amiért egy szót sem szóltam, Luke felállt (nyugi, már volt rajta boxer, rajtam pedig egy fehérnemű) felém jött, körbefonta a derekamat karjával. – Mi a baj? – ismételte magát. Elfordultam a szemkontaktust kerülve, mire államnál fogva visszahúzta a fejem, majd megcsókolt.

  - Ne. – toltam el kicsit magamtól. Nem értett semmit. – Sajnálom. – vittem le tekintetem a padlóra. 

  - Cat, örülnék, ha eldöntenéd, hogy mit akarsz. – felnéztem rá. – Tegnap még nagyban bevágtad a durcát, amit megjegyzek, már elmondtam, hogy miért nem kellett volna, de ezek szerint még mindig nem hiszed el. Ezen kívül még miután elmondtam az igazat, le is feküdtél velem, és most megint nem akarsz tőlem semmit. Mond, csak tudod te egyáltalán, hogy mit szeretnél, vagy még te magad sem tudod? – emelte fel a hangját.

  - Sajnálom Luke… - vizslattam megint a padlót, majd könnyek gyűltek a szemembe. – Én… még magam sem tudom, mit akarok. Annyira sajnálom. – kezdtem el zokogni, majd leültem az ágy szélére. Bűntudatom volt, amiért ennyire hülyét csinálok belőle. Ezt nem érdemli meg.

  - Semmi baj Cat. – mosolyodott el, majd karomnál fogva, gyengén visszahúzott függőlegesbe. – Én sajnálom. Nem kellett volna mindezt a fejedhez vágnom. Egy idióta vagyok. Folyton csak fájdalmat okozok neked. – húzott magához, és simogatta a hajam.  – Remélem egyszer meg tudsz bocsájtani. – halkult el.

  - Már megbocsájtottam. –suttogtam neki, mire kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kicsit elmosolyodtam, majd adtam egy puszit az arcára. – Újra tudnánk kezdeni? – kérdeztem. – De… mint barátok. – fejeztem be, majd beleharaptam az alsó ajkamba, mert ott nyomban sírva akartam fakadni. Luke csak nézett a szemembe fájdalmasan. Úgy éreztem, mintha az ő szíve is ezeregy darabra tört volna. Borzasztóan éreztem magam.

   - Ha te így akarod. – engedett el teljesen, majd kiment az ajtón. Meg sem mozdultam. Csak azt vártam, hogy visszajöjjön, átöleljen, és soha többé ne engedjen el. Azt hittem, hogy nem fog ilyen könnyen elengedni. „Ha te így akarod.” Ennyivel lerendezte.Csak ültem ez után az ágyon, és meredtem magam elé. Sírva. Hogy lehet, hogy csak ennyivel lerendezte? Ez nem az a Luke.

   Kellett pár óra, míg feldolgoztam, hogy Lukekkal vége. Csak feküdtem az ágyamon, tök egyedül, és néztem a tévét. Igazából azt sem tudom, hogy mi ment benne, mert nem arra koncentráltam. Kopogtak, majd az illető bejött. Ashton volt az. Mosolygott, és kénytelen voltam visszamosolyogni, olyan édesen csinálta. Beljebb jött, és lehuppant mellém az ágyra.

  - Hogy, hogy tegnap olyan gyorsan leléptetek? – kérdezte, majd átkarolt, és magához húzott.

  - Ömm… Elfáradtam, és Luke hazahozott. Ennyi. – mosolyogtam rá.

  - Jaja, persze, remélem nem csinált veled itt – hangsúlyozta ki az „itt” szócskát. – semmit. – felnevettem, majd mikor eszembe jutott, hogy el kellene neki mondanom, hogy már nem vagyunk együtt, lefagyott a mosoly az arcomról.

  - Mi a baj? – kérdezte aggódóan.

  - Ömm… Tudod, el kell mondanom valamit. – ültem vele szemben. Ashton rémült tekintetet vágott.

  - Jézusom, ez ijesztő. Csak nem terhes vagy? – kerekedtek ki a szemei.

  - Mi? Dehogyis! – vágtam rá rögtön, nehogy azt higgye, hogy eltalálta. Megkönnyebbülten felsóhajtott.

  - Akkor? – kérdezte.

  - Figyelj… Én, és Luke… már nem vagyunk együtt. – néztem a szemébe tök komolyan. Összeráncolta a homlokát, és értetlenül vizslatott.

  - Nem, nem, ez biztos nem igaz. Vagy… mi? Miért szakítottatok? Csinált valamit az a faszfej veled? Esküszöm kinyírom. – vágott szigorú, és dühös tekintetet.

  - Nem, nem dehogyis! Nem csinált semmit, csak… mindegy, hosszú történet ,a lényeg, hogy vége, és kész. – hadartam el.

  - Nem, nem kész! Azt akarom, hogy elmondd, és el is fogod mondani. Gyerünk, dalolj madárkám. – követelőzött.

  - Ashton, ez magányügy. – vágtam vissza. Nem akartam Lukeot bajba keverni azzal, hogy elmondom ezt a bátyámnak. Ash nem venné figyelembe at, hogy Luke nem akarta azt a csókot, csupán csak azt venné figyelembe, hogy engem „megcsalt.” Pedig ezt még én sem gondoltam.

  - Leszarom a magánügyedet, a húgom vagy, én pedig a bátyád, neked kötelességed elmondani, ha azt kérem, gyerünk! – követelőzött tovább. Nem volt más választásom el kellett neki mondanom. Meg is tettem, de vagy hatszázszor elmondtam neki, hogy Luke nem akarta ezt tenni. Remélem fel is fogta.

   - Ugye nem bántod Lukeot? – kérdeztem félve a választól.

  - Dehogy bántom. Ha azt mondod, ő nem akarta azt a csókot, és te nem haragszol rá, akkor én miért higgyem azt, és miért haragudjak rá? – ölelt át. – Csak nem akarom, hogy szomorú légy. – adott egy puszit a hajamra.

  - Túl vagyok rajta. – mosolyogtam. – Hidd el! – Ő is elmosolyodott, majd ismét átkarolt, és tévézni kezdtünk.

  - Hé, nem vagy éhes? – kérdezte egy 5 perc múlva. – A srácok elmentek próbálni, majd nekem is mennem kell, de azelőtt megreggelizhetnénk együtt. – vetette fel az ötletet.

  - Az nagyon jó lenne! – mosolyogtam. Lementünk reggelizni, majd kajálás közben meg kértem Asht, hogy reggeli után vigyen el a városba, mert sétálni szeretnék. Azt mondta oké, csak majd hívjam fel. Nem akarja, hogy az legyen, mint múltkor. Befejeztük a reggelit, én felöltöztem, és már mentünk is én a városba, Ashton pedig a koncert próbájára. Abban maradtunk, hogy 3-ra jön értem a parkba.

  Lassan sétálgattam a parkban, majd leültem egy padra. Hátradőltem, és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Hirtelen mindent elfelejtettem. Úgy értem, minden stresszt, és negatívitást. Hirtelen arra lette figyelmes, hogy egy lány közeledik felém. Nagyon félősnek tűnt. Mikor észrevette, hogy nézem, elfordult szégyenlősen, mire elmosolyodtam. A lány közelebb jött, míg már a pad előtt volt.

  - Szi…szia! – köszönt rám félve.

  - Ömm…szia! – mosolyogtam rá.

  - Te…te Catarina Irwin vagy? A 5 second of summer Ashton Irwin húga? – kérdezte halkan. WOW! Ennyire híres lettem? És igen, a vezetéknevem Irwin lett. Megváltoztattam, még a turné előtt.

  - Igen. Én vagyok. – mosolyogtam ismét, mire a lány is elmosolyodott. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem rá.

  - Ami azt illeti igen. Ezt – itt elővett a zsebéből egy borítékot, amire az volt írva: A 5 second of summernek.” – odaadnád a fiúknak? Egyébként mindig nálam van, hátha egyszer szerencsém lesz. – kérdezte halkan, félve. Fülig elvigyorodtam a borítékot látva, majd hirtelen beugrott valami.

  - Miért nem adod nekik te oda? – vigyorogtam tovább. A lánynak persze teljesen leesett az álla, nem hitte el, hogy ezt mondom. – Hé, nyugi a fiúk nem fognak megenni – röhögtem.

  - Tudom. – nevetett ő is. – De… mégis hogyan adjam nekik oda? Nem ismernek engem… - sütötte le a tekintetét. Felálltam, elé mentem, majd megszólaltam:

  - De megismerhetnek nem? – sunyiztam tovább. Összeráncolta a homlokát, és értetlenül nézett rám. – Figyelj, ma este lesz egy koncertjük. Tudsz róla? – kérdeztem.

  - Persze. Ott is leszek. – magyarázta.

  - Pompás! – tártam szét a karomat. – Ha szeretnéd, majd a koncert végén bemutatlak nekik. – vontam meg a vállam.

  - Te…tessék? – meresztette a szemeit, mire ismét csak nevetni tudtam.

  - Nem muszáj, ha nem akarod- nevettem ismét, de tudtam, hogy akarja, csak csodálkozik.

  - Nem, nem szeretném! Csak… jézusom, köszönöm! – ölelt át szorosan. Először meglepett fejet vágtam, aztán én is átöleltem.

  - Figyelj, nincs kedved meginni velem egy kávét? Vagy sütizni? – kérdeztem.

  - De, az nagyon jó lenne! Hú, Cat Irwinnel fogok együtt kávézni, és sütizni – próbálta felfogni a dolgokat. Jézusom, én már ilyen híres lennék? Ezt meg kell szoknom.

  - Nyugi, én is csak ember vagyok! – mosolyogtam.

  - Jó, de… ahj, mindegy! – nevetett.

  - Mit mondtál, mi is a neved? – kérdeztem.

  -  A nevem Alex. Alex Pieterse. – nyújtotta a kezét. – De a te nevedet már tudom. – legyezett maga elé.

Elindultunk egy cukiba, úgy döntöttünk, inkább sütizni megyünk, mint hogy kávézni. Isteni egy sütit csináltak ott. Mennyei volt! Mivel Ashtonnal megbeszéltük, hogy 3-ra jön értem, és még így is volt 1 óránk, ezért gondoltam felhívom, hogy nem egyedül leszek, és hogy nem baj e.

  A telefon körülbelül négyet kicsöngöt, majd felvette Ash.

  - Szia Cat! – köszönt bele.

  - Helló! Figyelj, nem baj, ha nem egyedül leszek, amikor jössz értem? Találkoztam egy lánnyal, akit be szeretnék nektek mutatni. Nem baj? – kérdeztem rá.

  - Tessék? Dehogy baj! Már várom! Viszont most mennem kell, mert még folyik a próba. Szia Cat, szeretlek!

  - Én is! – köszöntem el, majd leraktam.

  - Szóval? – kérdezte Alex.

  - Mi az? Ja, igen, nem baj! Már várnak! – kacsintottam. Befejeztük a sütinket, és közben rengeteget hülyültünk. Nagyon aranyos lány! Tisztára olyan, mint… Jézusom! Sara, Mac, és Lara! A picsába! Nem szóltam nekik SEMMIRŐL! Oh, a francba! Gyorsan elkéreckedtem Alextől, és kimentem a mosdóba. Egyesével tárcsáztam mind a három barátnőmet, akik meglehetősen nehezen fogadták a hírt, miszerint 3 hónapra elmentem. Saraval legalább 10 percet veszekedtem, hogy miért nem szóltam neki erről korábban, de végül megbékélt. Lara, és Mac egyáltalán nem haragudtak, sőt örültek, hogy végre jól érzem magam a bátyámmal, és a fiúkkal. Végre megkönnyebülten kifújtam a levegőt, és visszamentem Alexhez.

  - Jól vagy? – kérdezte aggódva.

  - Tessék? Ja, igen persze, csak telefonálnom kellett. – mutattam fel a telefonomat játékosan, majd visszaültem a helyemre.

  - Figyelj, kérdezhetek valamit? – kérdezte Alex.

  - Már megtetted – vettem be a számba egy kanál sütit.

  - Akkor ez egy nem? – nevetett.

  - Mondjad már. – nevettem én is.

  - Oké, de… légyszi ne vedd tolakodásnak, vagy ilyesmi.

  - Hú, előre félek. – kerekedtek ki a szemeim. – Nos? Mi lenne az?

  - Hát ömm… te tényleg Luke Hemmingsel jársz? – kérdezte halkan, hogy senki ne halja meg, csak én. Itt lefagytam. Nyeltem egy nagyot, nem tudtam, hogy mit mondjak. Vagyis tudtam, de azt nem tudtam, hogy az egész történetet elmondjam e, vagy csak azt, hogy nem, nem járunk.

  - Jártunk. – néztem le.

  - Szakítottatok? Jajj ne már, én Latarinat shippeltem. – dőlt hátra a széken durcásan. Kikerekedtek a szemeim. Szóval már itt tartottak az emberek? Hogy már shippeltek is minket? Hűha! 

  - Hát, sajnálom, de… Nem jött össze a kapcsolatunk. – vontam vállat.

  - És te ezt nem is bánod? – kérdezte hitetlenül. – Én teljesen le lennék rombolózva ha járhattam volna Luke Hemmingsel, de szakítottunk volna. – fejezte be. Ez a befejezés nagyon reálisnak tűnt. Hiszen… azért én sem viseltem a legjobban. A lelkem mélyén még most is szeretem Lukeot. Nagyon. Bárcsak visszakaphatnám. De most utál. Vagyis… azt hiszem.

  - Túl vagyok rajta. – vontam vállat.

  Összeszedtük a cuccainkat, és még mindig volt fél óránk 3-ig, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk ruhákat nézegetni. Nézegettünk is, és akkor is jó sokat hülyültünk. Végre, most itt is lett egy barátnőm. Csak az a baj, hogy egy hét múlva megyünk el innen. Vagy előbb. Nem tudom pontosan. Az is lehet, hogy csak pár nap.

   Visszamentünk a Parkba, és egy 3 perce rá, meg láttuk Asht, felénk jönni. Persze Alex teljesen lefagyott, én viszont rámosolyogtam messziről. Ash jót mosolygott Alexen.

  - Sziasztok. Ó, helló! – nézett külön Alexre, aki csak mosolyogni tudott örömében.

  - Szi…szia! – dadogott.

  - Na jó, Ash, ő itt Alex, Alex ő itt… Ashton. – nevettem el a végét. Alex nyújtotta kezét, hogy kezet fogjanak, de Ash ellökte Alex mancsát, és szorosan megölelte. Alex nem tudott egyhamar reagálni, de észbe kapott, és visszaölelte Ashtont. Olyan cukik voltak. Azt hiszem szereznem kéne Ashnek egy barátnőt, vagy valami. Remek, megvan a következő életcélom Ashhel kapcsolatban!

  - Na jó, lányok menjünk, mert lekéssük a koncertet! – fogta meg Alex kezét, majd a kocsi felé kezdtek el menni. Mosolyogva megforgattam a szemeimet a látványra, majd utánuk siettem. Beszálltunk a kocsiba, és elhajtottunk a koncert helyszínére. A fanok már tömegével sorakoztak a bejárat előtt, de mi hátul mentünk be. Ashhel bementünk az öltözőbe, ahol a többi három fiú tartózkodott. Mindannyian a telefonjukon lógtak. Micsoda kockák!

  - Srácok! Megjöttünk! – köszönt nekik Ashton, mire mind a három egyszerre felnézett, és mondott egy „Sziasztok”-ot. Mikor Luke észrevett engem, rajtam ragadt a tekintete. Csak nézett szomorú arccal. Tetőtől talpig vizslatott egyfolytában, ami most kivételesen nem zavart. A szemkontaktust az a gondolatom zavarta meg, hogy be kéne mutatnom Alexet a többi fiúnak is, így hát bizonytalanul, de levettem a szemem Lukeról, és bemutattam nekik Alexet. 

*Luke szemszöge*

Ahogy Cat, és az a lány belépett, nem tudtam mást csinálni, mint csak Catet bámulni, ami így visszatekintve rohadtul kínos volt. De nem bírtam levenni róla a szememet. Újra azt akarom, hogy az enyém legyen, és senki másé. Mégis dühös vagyok, amiért egyszer durcázik, aztán lefekszik velem, másnap pedig szakít…

   Alex (mint kiderült ez volt a neve a másik lánynak.) odaadta a nekünk szánt kis ajándékát, egy kis borítékot, amiben 5SOS famok képei voltak összevágva egy képbe tömegével. Tetszett ez az ajándék, nagyon aranyos volt tőlük. Még beszélgettünk egy kicsit a fiúkkal, és a két lánnyal. Persze próbáltam kerülni Cat tekintetét, de nem ment túlságosan. Sok eset volt, amikor észrevette, hogy nézem.

  - Azért amúgy remélem nem csináltál semmit, vagy nem kerültél semmi bajba, míg távol voltunk tőled a parkban. – nézett Catre Ashton mosolyogva. A lány elnevette a magát.

  - Nem. Csak Alex jött oda beszélgetni. Ennyi. – nevetett. Míg beszélt, és még utána is pár másodpercig őt néztem, amire ismét zavarba jött.

  - Elnézést. – állt fel, majd kiment a szobából. Szomorúan felsóhajtottam, majd hátradőltem a kanapén. Szinte minden szem rám szegeződött, miután az ajtó becsukódott.

  - Mit csináltál? – nézett rám kérdőn, mégis mosolyogva Ash.

  - Nem csináltam semmit. – tettem fel a kezeimet védekezésképpen.

  - Ja, persze semmit, azért távozott Cat ilyen sietősen. – motyogott Michael.

  - Mondtam már! Hozzá se szóltam, itt voltatok, láttátok nem? – kérdeztem flegmán.

  - Az lehet, viszont le se vetted róla a szemed. Ezért jött zavarba, és ment ki egy kicsit. – biccentett az ajtó felé Calum.

  - Én csak… - kezdtem volna el a mentegetőzést.

  - Tök mindegy mit csináltál! Ez így nem mehet tovább! Mióta szakítottatok hozzá se szóltok a másikhoz. Ki kell békülnötök. Menj utána! – követelőzött Ashton.

  - De… - nyafogtam.

  - Gyerünk! – kiabált rám mind a négy.

  - Jó, megyek már! – álltam fel a helyemről.

Kiléptem a szobából, csak azt nem tudtam, merre menjek. Úgy értem, nem tudtam, merre mehetett Cat. Így hát hasra ütöttem, és elindultam jobbra.

*Cat szemszöge*

Nagyon zavarba jöttem attól, hogy Luke egyfolytában engem néz. Persze nem bántam. Csak zavarba jöttem tőle, és inkább kimentem kiszellőztetni a fejem. Miután kiléptem az ajtón balra mentem, és felmentem egy lépcsőn, majd megláttam egy kis teraszt. Kimentem rá, és rátámaszkodtam a korlátjára. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Közben néhányan elmentek mögöttem.

   - Jól vagy? – szólalt meg mögöttem egy ismerős hang.

  - Igen. Persze. – mondtam halkan, közben kicsit hátranéztem vállam felett.

  - Nem úgy tűnik. – jött mellém a fiú, majd ő is megtámaszkodott mellettem.

  - Mondd csak, neked nem mindegy? – egyenesedtem ki.

  - Hát jó. – fordult meg Luke, és elindult vissza onnan, ahonnan jött. Gondolom vissza, az öltözőbe.

  - Várj! – szóltam utána, mire rögtön visszafordult. A szám már beszédre nyílt, mégis egy hang sem jött ki rajta. Luke látta rajtam, hogy mondani akarok valamit, csak nem jön ki egy szó sem, és ezen elmosolyodott, majd közelebb jött. Végül már alig egy lépés választott el minket egymástól, így fel kellett néznem gyönyörű szép kék íriszeibe. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Igen, tudom bunkó voltam most vele, de csak azért, mert egyszer le se szar, most meg hirtelen megint törődik velem. Miután szakítottunk, azóta hozzám se szól.

  - Igen? – kérdezett rá. Nemlegesen megráztam a fejem, jelezve, hogy semmit nem akarok neki mondani. Luke arcán csalódottság jelent meg. Mintha azt várta volna, hogy azt mondom, neki szeretem, vagy hasonló.

  - Gyere. A fiúk aggódnak érted. – mondta halkan, és kihangsúlyozta azt, hogy a fiúk, és nem pedig Ő. Milyen kedves.

  - Köszi. – motyogtam magamban halkan, majd elmentem mellette. Megkönnyebülten kifújtam a levegőt, mikor már nem látta az arcomat, majd hallottam, hogy utánam jön ő is.

-----------------------------------

Lassacskán vége lett a koncertnek, és hazamehettünk. Mármint csak én. A fiúknak még hátravolt az, hogy fotózkodjanak a fanokkal. Nem volt semmi kedvem ezt megvárni, és taxit fogni se, szóval sétálni kezdtem el, egészen a hotelig. Ashton nem engedett el anélkül, hogy ki nem kötötte volna afféle szabályként, hogy ha hazaérek, hívjam fel. Belementem, ugyanis nem valami hatalmasan megerőltető feladat. Sétálás közben teljesen el voltam merülve a gondolataimban. Inkább csak azon merengtem, hogy vajon még újra tudnánk e kezdeni Lukekkal. Ő nem volt velem bunkó. Csak akkor, amikor egy szót sem szólt hozzám. És igazából azt is kötve hiszem, hogy önszántából jött utánam megkérdezni, hogy jól vagyok e. Tuti, hogy a fiúk erőltették rá. Annyira el voltam foglalva e gondolatokkal, hogy arra eszmélek rá, hogy az autó fénye szinte kiégeti a retinámat, majdnem elesek, de egy erős kéz visszaránt az autó elől.

  - Jézusom, jól vagy?  - szólalt meg egy fiú, azaz aki megmentett. Számomra teljesen ismeretlen volt, de meg kell hagyni, ismeretlennek szemre való.

  - Ömm… Igen, persze! Köszönöm! – köszöntem meg a segítségét.

  - Hát… nincs mit! Biztos jól vagy? Nincs szükséged valamire? – kérdezte aggódva.

  - Csak egy kimerítő alvásra. – motyogtam magamban.

    - Tessék? – kérdezte vissza nevetve, bár teljesen jól értette.

  - Jajj, semmi. – tűrtem hátra a fülem mögé zavartan egy hajtincset.

  - Jézusom! A csuklód! – meredtek ki a szemei az említett testrészemre. Lenéztem a csuklómra, és azt vettem észre, hogy az egyik kezemen a fásli nincs rajta. Biztos ebbe az egészbe véletlen lebomlott. Kapkodva kezdtem el pásztázni a körülöttem lévő betont, illetve földet, hogy hol lehet a fásli, de nem találtam meg. – Hé, hé nyugi! Mit keresel? – fogott meg, és egyben állított le a vállamnál fogva.

  - Egy fásli volt rajta! De… most hol van? – kerestem ismét szememmel.

  - Ezt keresed? – emelte fel a kezét, benne a fáslival. Mosolygott egyet azon, hogy mennyire megrémültem, én viszont kicsit sem értettem, hogy ebben mi a vicces. Hisz ha nincs rajtam az a fásli, könnyen megsérülhet a csuklóm, (tudjátok mi történt.) és az nagyon fájna. Jóformán kitéptem a fiú kezéből az anyagon, majd kapkodva tekertem rá csuklómra, mire felszisszentem. – Hé, elég! Így csak kínzod magad! Majd én, oké? – vette ki most ő a kezemből, majd megfogta a kezem, én viszont azonnal kirántottam azt a mancsai közül.

  - Kösz nem kell, megoldom egyedül is. – fordultam el tőle, kezéből ismét kikapva az anyagot, majd elindultam hazafelé. Dühös lettem erre a srácra, amiért kinevetett. És most amúgy sincs kedvem barátkozni. Dühösen, és szapora léptekkel kezdtem meg a hazavezető utat. Gyorsan haza is értem, lezuhanyoztam, fogat mostam, illetve elintéztem az esti dolgaimat, és már aludtam is.