2.fejezet.- Mit keresel itt...?

Szervuusztook!:)

Meghoztam egy úúúúúúj rééééészt!

Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy rövid lett!

Ennek kárpótlásaként, ma egy harmadik részt is írok! Az a harmadik rész, legalább 4, vagy 5 oldal lesz Wordbe! Vannak ötleteim, szóval nem kell aggódni!:)

Jó olvasást!:)

xx

Mit keresel itt...?

    „Kedves utasaink! A Sydneybe tartó repülőgépjárat hamarosan leszáll! Kérem, kapcsolják be biztonságöveiket, és maradjanak ülve! Megkezdjük a leszállást! Köszönjük!”

A hangosbemondó hangja keltett fel álmomból. Megdörzsöltem a szemeimet és bekötöttem magam, a kedves hangú hölgy kérésének eleget téve.

   Mikor a gép leszállt, a tömeg csődült kifelé a repülőgépből. Én maradtam a helyemen, és még mindig az ablakon bámultam kifelé. Inkább ülve vártam ki a soromat, míg végül felállok én is, és leszállok a gépről. A szüleim megálltak mellettem.

  - Jössz, kislányom? – jött mellém anyám. Dühösen ránéztem, a még mindig könnyekkel teli szememmel, amit észre is vett. Hangosan felsóhajtott, ránézett apámra, aki szintén engem vizslatott, majd anyám elment apám mellett. Apa engem nézett szomorúan, majd megtörtem a kínos csendet azzal, hogy felálltam, és elmentem mellette én is.

  Mikor odaértünk a csomagmegőrzőhöz – mondanom sem kell, nem szóltam senkihez, míg odaértünk. – felkaptam a bőröndömet, és kimentünk a kocsihoz. Beültem hátra, míg anyámék elöl ültek. Mikor beültem, megpillantottam Austin kicsi babaülését, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Austin most azért nem volt velünk, ugyanis a nagyinál van. Nagyi előbb jött Amerikába, és elvitte Austint. Na mindegy, szóval kb olyan másfél órás út után, kiszálltunk a kocsiból, és én felmentem a szobámba. Anyám megkérdezte, hogy nem vagyok e éhes, de nem válaszoltam, csak rácsaptam az ajtót. Nekidőltem az említett tárgynak, és ismét könnyek gyűltek a szemembe. Sírva csúsztam le az ajtónak dőlve, egészen a földig, ahol felhúztam mind a két térdemet, és abba temettem el arcomat. Túl sokszor sírok… De okom van rá! 

   Miután kibőgtem magam, kipakoltam a cuccaimat. Voltak Ashtonékról is képeim, azokat nem bírtam ki, hogy ne rakjam ki. Valamelyiket az éjjeli szekrényre raktam, valamelyiket pedig az íróasztalomra. Volt egy kép, amin Luke és én voltunk. Az nem volt bekeretezve, csak egy kép volt. Kiragasztottam az ágyam fölé, a többi képhez, amin Sara, Mac, és még pár jó barát volt…

  Nem volt sok kedvem már semmihez, szóval csak telefonáltam egy gyorsat Macnek, és Saranak, illetve Alexnek, és Laranak, hogy, s mint. Nem akartam sokat trécselni, szóval rövidre fogtam. Persze voltak kérdéseik, amikre válaszoltam, de nem nagy cucc. Lefürödtem, és elintéztem az esti dolgaimat, majd lefeküdtem aludni.

    Másnap reggel úgy ébredtem, hogy azt akarom hinni, mindez csak álom volt. De mikor kinyitottam a szememet, és hevesen felültem, az ágyamon, magam mellé pillantottam, hátha meglátom az édesen alvó Lukeot. De senki. Csak a macim feküdt mellettem.

********************

  Már egy ideje távol vagyok Ashtonéktól. Minél több nap múlik el, annál jobban hiányoznak. Anyámékhoz aligha szólok. Közben Austin is megérkezett. Bármennyire is szeretem az öcsém, nem nagyon foglalkozom vele. Hogy miért? Mert kiderült, hogy nem emlékszik rám. Bármikor, ha meglát, elkezd sírni. Ezt is a szüleim okozták.  Nagyon sok mindent történt, azóta. Hogy miért? Olyant tettem, amire nem vagyok büszke. Kicsit sem. Hogy miért tettem egyáltalán? Azért, mert távol vagyok az igazi családomtól. Mert már talán soha nem látom őket. Talán már ők gyűlölnek engem. Aki még megmaradt nekem olyan családtag – most az öcsémre célzok – akit szeretek, az nem emlékszik rám. A barátaimnak nem beszélhetek minderről, mert túlreagálnák. Egyedül maradtam. Egyes egyedül.

Igen, vagdostam magam. Úgy egy hete csinálom. De csak akkor, ha nagyon magam alatt vagyok. Körülbelül úgy 3-szor csináltam. Már nem emlékszem. A sebeimet, karkötőkkel fedtem el.  Senkinek egy szót sem szóltam minderről.

   Nagy unalmamban úgy döntöttem elmegyek sétálni. Felöltöztem, kisminkeltem magam, a hajamatmegigazítottam, és elindultam.

Csak jártam az utcákat, és néztem ki a fejemből. Nem akartam hazamenni. Kicsit sem. Zsebre tett kézzel megyek az utcán, és azt hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hátrafordulok, és aki ott van, az…