21. fejezet.(évadzáró) - Minden kezdődik újra...

Sziasztook!:)

Történelmi befejezés következik!!

Ezennel vége van az első évadnak! 

Szeretném megköszönni minden egyes olvasónak, hogy végig vergődte magát e szellemes, és mozgalmas történeten!

Külön köszönet Lorettának!<3

Hú, de olyan lett most ez a köszönömös dolog, mint amikor Oscart kap valaki...

Na mindegy!

VISZOONT!! 

Legnagyobb örömötökre, ma jön még egy rész, amivel megkezdődik a 2. évad!:)

Jó olvasást az évadzáró részhez!:)

xxx

Minden kezdődik újra...

Másnap reggel volt az a nap, amit nem igazán vártam. Ezen a napon megyünk az újjabb állomásra, New Yorkba. Nem örülök, hogy itt kell hagynom Alexet, Gemmát, és a többieket, de Ash megígérte, hogy majd otthonra elhívjuk őket, szóval ez kárpótolt. Valamennyire…

  Na mindegy, szóval amikor felkeltem, Luke még mindig édesdeden aludt mellettem, egyik karját a derekamon pihentette. Megpróbáltam észrevétlenül kibújni mancsai közül, ami sikerült is. Kiléptem az ajtón, és ami ott várt, az…

Ami ott várt, az meglepett. Calum állt a bejárati ajtóban, és a szüleim álltak kívül. Fogalmam sincs, hogy mit kereshetnek ezek itt, e nem is nagyon érdekelt, csak az a lénye, hogy minél hamarabb el is tűnjenek. Ahogy hallottam, és láttam, Cal nem nagyon akarta beengedni őket. Sőt, inkább azt mondogatta nekik, hogy minél hamarabb menjenek el. Közelebb mentem, nem érdekelt, hogy még mindig kócos a hajam, és mackóruciban vagyok.

  - Ti meg mit kerestek itt? – mentem közelebb, mire a „szüleim” rám mosolyogtak. Jóformán undorodtam ettől.

  - Szia, kicsim. – köszönt rám anyám. Fintorogtam egyet, majd hátrébb léptem.

  - Kérdeztem valamit. – vágtam a fejükhöz.

  - Cat! Elég! – tette a vállamra a kezét Calum, még mielőtt még rondábbakat mondanék.

  - Csak szeretnénk beszélni veled. – mondta kedvesen apám.

  - Az érzés nem kölcsönös. – léptem eggyel közelebb. – Menjetek el innen, most! – ordibáltam.

  - Catarina, elég legyen! – szólt rám Calum. Felsóhajtottam, majd elhallgattam.

  - Nem megyünk el innen, míg el nem érjük a célunkat. – vette kicsit feljebb a hangját anya.

  - Ch… és mégis milyen célotok van? Ha az, hogy tönkretegyétek az életem, akkor el is értétek. – kiabáltam.

  - Mi folyik itt? – jött le a lépcsőn, a szintén mackónadrágban lévő bátyám, kócos hajjal. A probléma csak az, hogy CSAK nadrág volt rajta. Úgy értem, félmeztelen volt.

  - Szervusz, Kisfiam! – köszönt rá apám.

  - Hűha, most már kisfiam? – nevetett gúnyosan, majd mellém ált. – Ha ezt 20 évig mindennap mondod nekem, na az lenne a természetes, de így…- mosolygott még mindig cinikusan. Teljesen egyet értettem vele.

  - Beszélni akarunk Catarinaval! Azonnal! – követelőzött apám.

  - Eddig megtehettétek. De nem éltetek vele, hát, viszlát! – csukta volna be az ajtót, de ők nem engedték.

  - Csak 5 percet kérünk! Nem többet! – nézett mélyen Ashton szemébe anya. Ashton nem akart beleegyezni, de közbeszóltam, és adtam nekik 5 percet. Leültünk a kanapéra, és mellém pedig anya, és apa akartak leülni, de Ashton gyorsabb volt, így ő ült mellettem.

  - Rendben… Nem akarjuk sokáig húzni, hiszen tudjuk, hogy rengeteg dolgotok van, de… Anyátokkal megbeszéltük, hogy nagy hiba volt benneteket elhagyni! Austinnak egy bátyra, és egy nővérre van szüksége. Vagyis egy szerető családra. – mondta kedvesen anya. Inkább csak elfojtottuk magunkban a dühöt Ashhel, hogy, hogy van képük ezt mondani ezek után…

   - Mit akartok ezzel mondani? – kérdeztem határozottan.

  - Szeretnénk, ha hazajönnétek. Vagyis csak te Cat! – nézett rám apám. Nagyra nyíltak a szemeim, és nem tudtam mit mondani.

  - Menjetek el innen! – állt fel idegesen Ash. – Gyerünk! – kiabált rájuk. A szüleim felálltak, de nem mentek sehová sem.

  - Szükségünk van Catre! – emelte fel a hangját anyám.

  - Neki viszont nincs szüksége rátok! Mondtam, amit mondtam, tűnjetek a házamból! – mutatott idegesen az ajtóra a bátyám, miközben már üvöltözött velük.

  - Addig nem megyünk mi sehova, míg Cat nem jön velünk. – rántott fel apám ülés helyzetből, vízszintesbe. Ash nagyon gyorsan reagált, és elhúzott tőle, majd a teste mögé invitált.

  - Fél percet kaptok, hogy végleg eltűnjetek az életünkből! 29, 28… - mondta az első két számot, majd csuklón ragadt, felém fordult. – Menj fel a szobádba! – jött közel arcomhoz, majd suttogta. Nem válaszoltam semmit, ugyanis nem tartottam jó ötletnek itt hagyni. - Kérlek, Cat menj! – simított végig az arcomon, miközben suttogott. Halványan bólintottam egyet, majd felszaladtam. Nem tartottam jó ötletnek, hogy elmenjek, ugyanis ha tovább hergelik Ashtont, akkor simán olyant tenne, amit megbánna. Nem nézném ki belőle, hogy bántaná a szüleinket, de ha rólam van szó, akkor bármit megtenne, csakhogy vele maradhassak, és én boldog legyek. Leültem az ágyamra, persze úgy, hogy Luke ne keljen fel rám, és csak vártam. Fél füllel hallgatóztam, hogy mi történik odalent, de csak alig hallottam valamit. Egy szót sem tudtam kiszűrni a minimálisan hallott dünnyögésekből. Hangosan felsóhajtottam, ami nem volt jó ötlet. Két kezet éreztem meg a derekamon, amik hátrahúztak, így feküdtem az ágyon, fejemnél az önelégülten vigyorgó Lukekkal. Én is elmosolyodtam, bár nem volt olyan jó kedvem, de ez a látvány csakis erre késztetett.

  - Hol voltál? – suttogta, majd összevonta szemöldökét, és adott egy puszit az arcomra, majd a hajammal kezdett el játszani.

  - Ömm, én csak… - sütöttem le a szemeim.

  - Hé! Minden rendben? – nézett rám aggódva.

  - Itt vannak a szüleim. – mondtam halkan, attól félve, hogy el kell mennem velük. Luke kimeresztette szemeit csodálkozva, majd az ajtóra nézett.

  - Mit akarnak már megint? – kérdezte. Kezdett ő is ideges lenni miattuk.

  - Azt akarják, hogy elmenjek velük. – ültem fel kényelmetlen helyzetemből.

  - Már megint?

  - Még mindig… - piszkáltam zavartan körmömet. Luke egy hirtelen mozdulattal idegesen felállt, majd az ajtó felé vette az irányt. (Egy szál alsógatyában.) – Te meg hova mész? – álltam fel én is.

  - Nem fogom hagyni, hogy elmenj. – nyitotta ki idegesen az ajtót. Még gyorsan vissza tudtam rántani a kezénél fogva.

  - Kérlek, Luke ne menj le! Ash, és Calum már lent van, ők megoldják! – néztem a szemeibe. Egy kis habozás után, mit sem törődve azzal, hogy mit mondtam neki, lement. Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Elegem volt a régi életemből! Nem akartam sírni emiatt, de muszáj, lenne kiadnom magamból mindezt. Nem hagyhattam, hogy Ashék rendezzék el ezt helyettem, mikor rólam van szó. De ha lemegyek, Ashton eléggé kiakadna, ugyanis azt mondta, hogy menjek fel.

  Hirtelen ötlettől vezérelve kaptam magam, és a lépcsőn siettem le idegesen. Luke, Cal, és a bátyám egymás mellett álltak, és idegesen próbálták kitessékelni a szüleimet. Látszott a bátyámon, hogy nem sok kell neki, hogy fizikai erőszakhoz folyamodjon, csak hogy végre békén hagyjanak minket. Odasiettem a szüleim háta mögé pár méterrel.

  - Anya! Apa! – szóltam hozzájuk halkan. Hirtelen mind a ketten megfordultak, és kedvesen vizslattak egem. Ránéztem a hátuk mögött lévő fiúkra, akik összevont szemöldökkel vizslattak engem. Látszott a szemükön, hogy félnek attól, mit fogok mondani. Ashton volt a legrosszabb látvány. Szomorú, dühös, és ijedt tekintete volt. Egyszerre. – Veletek megyek Sydneybe.