18.fejezet.- Vajon megoldottam?

Hellóka!:)

Ismételten köszönöm az első részhez az 1 kommentet!:) 

Nos, akkor dióhéjban, jó lenne, ha még még komiznátok, mert én minden egyes olvasót IMÁDOK, és várom a kommentjeiteket! :)

Azok tartják bennem a lelket!:) 

Jó olvasást!:)

xx

Vajon megoldottam? 

   Ash kiküldött a szobájából, mert át akart öltözni, és rendbe szedni magát. Átszaladtam az én szobámba, és én is megtettem ugyanezt. Közben eszembe jutott Luke. Ránéztem a fürdőszobaajtóra, de az tárva nyitva volt, és Luke sem volt bent. Felöltöztem, és leszaladtam az emeletről. Körbenéztem az egész házban, de Luke sehol. Kezdtem megijedni. Semmi hívás, semmi SMS, és még nem is szólt. Hova tűnhetett?

Megkerestem Calumot, És Michaelt, akik a szobájukban kuksoltak. Lerángattam őket a nappaliba, és ott kérdeztem ki őket. Nekik sem volt semmi tippük, hogy Luke hova tűnhetett. Kezdtem megijedni. Előkaptam a telefonomat, és írtam egy SMS-t Lukenak:

  „Szia, kérlek írj egy SMS-t, vagy hívj fel! Aggódom érted!”

Remegő kézzel írtam le ezt a két mondatot, ami miatt pár helyesírási hibát is ejtettem, de ki lett javítva. Lassan Ash is leért teljesen megszárítkozva az emeletről.

  - Ashton, nem tudod, merre van Luke? – kérdeztem tőle aggódva.

  - Én azt hittem veletek van. – mutatott felénk zavartan.

  - Velünk nincs. – rántotta meg a vállát Calum. Idegesen huppantam le a kanapéra, mikor nyitódott a bejárati ajtó. Gyorsan kaptam a hang felé a fejem, és hatalmas megkönnyebbülésemre Luke lépett be rajta teljes nyugalommal, és lazasággal. Idegesen álltam fel a helyemről, és álltam szembe vele. Írtam neki SMS-t, hívtam 3-szor is, de semmi választ nem küldött, most viszont haláli nyugalommal lép be az ajtón, egy ’sziasztok’ kíséretében. Kikészít.

  - Te meg hol jártál? – mentem hozzá közelebb, mire ő hátrálni kezdett, meresztett szemekkel, és affajta „Jézus, ez meg mit akar?!” fejjel.

  - Én csak… - nézett zavartan az ajtóra.

  - Hívtalak 3-szor is, de semmi. Írtam egy SMS-t, de semmi. Aggódtam érted. – vágtam a fejéhez.

  - Bocsánat, de… - magyarázott volna.

  - Nincs de! Mondtam már! Máskor hagyj egy levelet, vagy írj/hívj vissza, tudom is én. – hadonáztam össze vissza.

  - Cat, elég lesz! Nem látod, hogy jól van? – röhögött a hátam mögött Michael. Hatalmas hevességgel fordultam meg, és hatalmas trappolással léptem alig 3 milli-méteres távolságra Michaeltől.

  - Csak, hogy tudd, látom, hogy jól van! Legszívesebben most bezárnám egy cipős dobozba, amiért hagyta, hogy így szétaggódjam a fejem. – hajoltam közelebb a fiú felé, mire ő hátrafelé hajlott.

  - Akkor szívem, kereshetsz is egy cipős dobozt! – huppant le nevetve a kanapéra a bátyám.

  - Ezt meg, hogy érted? – fontam keresztbe a karjaimat magam előtt.

  - Te hányszor is csináltad ezt? – kérdezte számon kérő hangon Ash.

  - Hát ö… - vakartam zavartan a tarkóm.

  - Na látod – bólintott egyet Ash, majd az ölébe húzott.

  - Bocsi srácok, hogy csak így eltűntem, de sietnem kellett. – jött mellénk Luke.

  - Mégis hová? – ült le mellénk Calum.

  - Hát, az titok. – vakarta ő is zavartan a fejét.

  - Titok? – kérdeztük mind a négyen felhúzott szemöldökkel.

  - Igen, az! Nektek sem árulok ám el mindent! – válaszolt Luke.

  - Még nekem sem? – vágtam cuki fejet.

  - Tudod, hogy szeretlek. De nem! – puszilta meg az arcom.

Remek. Lukeos ügy megoldódott. Bár fogalmam sincs hol volt ilyen korán, de most nem is ez érdekel a legjobban. Ashton, és Gemma. Fogalmam sincs, mit tudnék tenni ez ügy érdekében, hogy ők újra együtt lehessenek. Vagyis eddig sem jártak, csak „enyelegtek.” Mindegy, édesek együtt, és ennek így is kell lennie. Helyrehozom!

  - Hol jársz? – emelte fel a hajam Ash a hátam mögött játékosan, mintha azon keresztül nézne.

  - Jaj, sehol, csak… gondolkoztam. Ennyi! – vontam meg a vállam, majd előrehajoltam a kávézóasztalhoz, és belemarkoltam egy marékkal a mogyoróba, és enni kezdtem.

  - Jézusom, akkor kezdhetünk félni! – vágott félős fejet a mellettünk ülő Calum. Játékosan beleütöttem a vállába.

  - Na jó, srácok, én azt hiszem elmegyek! – álltam fel a bátyám öléből, mire az visszahúzott. – Ash, légy szíves engedj el. – nevettem, és közben megint tettem egy kísérletet, de ismét visszahúzott.

  - Nem akarlak! – nevetett.

  - Pedig muszáj lesz! – pöcköltem meg a fejét.

  - Áú! Most már azért sem! – vonta meg a vállát. Az ujjait, a derekamba mélyesztette, ugyanis annál fogva fogott, hogy ne tudjak elmenni.

  - Kérlek Ash! Megharaplak! – fenyegettem.

  - Hajrá!

  Ez után a mondata után, lehajoltam, és erőteljesen beleharaptam a kezébe, mire elengedett, és fel „áú”-zott. Kaptam az alkalmon, felálltam, és az ajtó felé igyekeztem.

  - Elmentem! – kaptam fel a dzsekimet, majd kiléptem az ajtón. Bánatomra, még mindig esett, de más nem annyira, mint az előbb. Csak esett. Simán. Tudtam mit akarok csinálni. Meg szeretném mondani Gemmának, hogy Ash és én testvérek vagyunk, és nem pedig „szerelmesek”. Jézusom! Még belegondolni is… Juj!

  Gemmáék háza felé vettem az irányt. Vagyis… Tessék? Mégis honnan a francból tudjam, hogy hol laknak? Várjunk csak… Harry! Harry Styles! Őt ismerem! Gemma Harry nővére. Harry tudom, hogy hol lakik. Gemma is biztos ott van. Gyorsan „Harry” háza felé vettem az irányt. Nem volt kapucnim, és én hülye nem hoztam esernyőt sem, szóval eléggé eláztam. De csak a hajam. A dzseki lepergette az esőt, a nadrágom meg annyira nem lett vizes. Negyed óra múlva odaértem Harryékhez. Odaálltam az ajtó elé, nagylevegőt vettem, és bekopogtam. Harry, és Gemma Édesanyja, Anne nyitott ajtót. Fülig érő mosollyal fogadta látványom.

  - Szervusz Cat! – adott két puszit. – Mi járatban?

  - Gemmával szeretnék beszélni. – válaszoltam zavartan.

  - Sajnálom, de Gemma nincs itthon. Ha jól tudom, hozzátok indult el reggel. – vonta össze szemöldökét. – Azóta nem jött haza. – rázta fejét kicsit. – Valami baj van? – vágott aggódó fejet.

  - Ha tudná- motyogtam magamban.

  - Tessék? – kérdezte vissza.

  - Semmi. – mosolyogtam. – És… Nincs ötlete, most hol lehet?

  - Sajnálom, nincs. Gyere be egy kicsit, Harry itthon van. Ő talán tudja. – nyitotta tágasabbra az ajtót. Együttműködően bementem, levettem a cipőm, és felszaladtam Harry szobájához. Bekopogtam, ő pedig ajtót nyitott. Hatalmas mosollyal fogadott, és egy öleléssel. Be invitált a szobájába, maga mögött becsukta az ajtót.

  - Nos? Mi járatban vagy itt? – kérdezte, pont úgy, mint Anne, mire elkuncogtam magam. – Mi olyan vicces? – mosolygott.

  - Semmi, csak… Anne is pont ugyanígy kérdezte. – ráztam meg a fejem.

  - De a kérdést komolyan gondoltam. Szóval?

  - Nem tudod, hol van Gemma?  - vágtam a közepébe.

  - Nem hozzátok ment? – kérdezte zavartan.

  - De igen, csak… ahj! – dőltem hátra az ágyán.

  - Mi történt? – feküdt mellém, és megtámaszkodott egyik könyökén. Nagy levegővétel után, elmeséltem neki az egész történetet. Nehéz volt, ugyanis ez az egész az én hibám. Ha ezt Ash nem is vallja be.

  - Hű! Benne vagy a trutyiban! – röhögött. Idegesen felültem.

  - Kösz az együttérzést. – durciztam.

  - Bocsánat. Nyugi, megoldjuk. – fogta meg a kezem, amit furcsálltam, de nem kerítettem neki nagy feneket, ugyanis barátok vagyunk. Csupán rámosolyogtam, amit viszonzott.

  - Mégis hogy? – kérdeztem aggódóan.

  - Nem tudom… Viszont most… – fogta a kezébe a telefonját. Az egyik kezével azt fogta, a másikkal még mindig az enyémet fogta, és a hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Kezdett kellemetlen lenni. –Viszont most azt hiszem mennem kell. Próbára. – mutatta fel a telefonját, amiben egy SMS volt megnyitva, hogy jöjjön próbára.

Elbúcsúztam Harrytől, majd ő elment, és én is. Nem tudtam hol keressem Gemmát, de az eső lassan elállt, és már csak épphogy csöpörgött. Ismételten elnéztem a parkba, és ott sétálgattam. Ismét el voltam merülve a gondolatokba, mikor felnéztem egy pillanatra, és az egyik padon, egy ismerős lányt véltem felfedezni. Közelebb mentem, és Gemma ült ott, teljesen magába roskadva, zokogva. A szívem megszakadt a látványtól.

  - Szia. – mentem közelebb, és villantottam egy halvány mosolyt.

  - Mit akarsz már megint? – állt fel, és vágta hozzám flegmán.

  - Én csak… Figyelj Gemma! Ami otthon történt, az…

  - Ami ott történt, annak nem kell magyarázat! És kifogás sem! De te csak azt akarod hajtogatni! Jó lenne, ha leszállnál rólam! Megmondtam Ashtonnak, hogy ne keressen többet! Ott voltál, hallottad! Ez rád is vonatkozik! Szállj ki az életemből! – fordult meg, majd egyszerűen elindult a másik irányba.

  - Gemma, kérlek! Csak 5 percet kérek! Hadd magyarázzam meg! – futottam utána, majd elé álltam, így megállt.

  - Hányszor mondjam el? Nem érdekel a magyarázatod! – próbált elmenni mellettem, de ismét elé álltam, megakadályozva azt.

  - 5 percet! Csak ennyit kérek! – néztem rá reménykedve, hogy meghallgat.

  - 5 perc! Aztán leszállsz rólam! – ült le a padra.

  Rendben. Figyelj! – ültem le mellé. – Lehet, hogy ez most furán fog hangzani, de… Oka van, amiért én Ash ölében ültem, és azt láttad amit. Ash és én köztünk nincs semmi! Csupán barátság, és… - magyaráztam.

  - És mi? – kérdezte vissza.

  - És testvéri szeretet. – bólogattam halványan. Gemma szemei teljesen kikerekedtek.

  - Te Ashnek a… testvére vagy? – meresztette szemeit.

  - Igen. – nevettem.

  - Jézusom! Ashtonnak van egy testvére? És… húga vagy, vagy a nővére?

  - Húga. – mosolyogtam.

  - Mi a neved? – mosolygott ő is.

  - Catarina Irwin. - bólogattam. – De mindenki Catnek hív. – legyintettem.

  - Jaj Cat, én… annyira sajnálom! Ribancnak neveztelek, rád csuktam az ajtót, és… - hadart zavartan.

  - Hé! Semmi baj! – nyugtattam meg. – Én nem haragszom. – mosolyogtam. – De Ashnek nagyon hiányzol. – húztam el a számat. Gemma mosolyogva lenézett a földre.

  - Akkor…