IV. fejezet. - Új élet. De...ez meg mit keres itt?!

Sziasztok föld lakóók! Nagyon nagyon szaporán hozom a részeket! És én azt hiszem, hogy remek munkát végzek! Már csak nektek kell! ;) xx

Új élet. De...ez meg mit keres itt?!

Kedves Naplóm!

Ma költözöm Ashtonhoz, anyáék pedig utaznak Amerikába. Izgatott vagyok, hogy milyen is lesz ez az egész! Kicsit még bánt a dolog, hogy anyáékat nem látom többet olyan sokszor! De már nem érdekel annyira! Ott lesz nekem Ashton!

  Mikor felkeltem Szombat reggel, azt hittem csak álmodtam az egészet, de ahogy megláttam azt a sok bőröndöt mellettem, azt az üres szobát, akkor rájöttem, hogy ez a valóság. De nem bántam. Fel kaptam a mamuszom, és lementem. A szüleim éppen pakolták a kocsiba a cuccaikat. (ugyanis ők előbb indulnak mint én, én majd taxival megyek Ashtonhoz.)

Megforgattam a szemeimet, majd kimentem a kocsihoz, és bepillantottam a hátsó ülésre. Ott ült Austin, a magasított gyerekülésbe, és várta az indulást. A tudat, hogy őt valószínűleg most látom utoljára, teljesen elszomorít, és összeroppant. Ő fog egyedül hiányozni! De ő nagyon! Lassan odasomfordáltam, és beültem mellé. Mosolyogva fogadta a látványom, és nyújtotta az egyik kezét, hogy fogjam meg, a másikkal pedig a cumiért nyúlt, hogy ki vegye a szájából. Tudtam, hogy nem ért semmit! Nem érti, hogy ő is most lát engem utoljára! Nem érti ezt az egészet! De nem is baj! Nehezebb lenne a búcsú.

  Lassan megfogtam a pici kis kezét, és csak mosolyogtam rá.

   - Szeretlek! – suttogtam neki, mikor anyák már biccentettek, hogy szálljak ki, ugyanis indulnak. Austin mikor felfogta, hogy mit mondtam, elmosolyodott, de amikor kiszálltam, akkor utánam nyújtotta a kezét, hogy mennyek vissza, de nem tehettem, és nem is tettem. Csak hátraléptem, és végig néztem, ahogy apa becsukja az ajtót, így már csak az ablakon keresztül tudtuk nézni egymást Austinnal. Anya elém állt, és tágra nyitotta a kezeit. Bármennyire is haragudtam, a tudat, - hogy nem látom őket többé – lekörözi ezt! Így hát odabújtam hozzá, és szorosan megöleltem. Hallottam, ahogy azt mondja szeretlek, és belepuszil a hajamba. Apa is ugyanezt tette, majd mind a ketten beszálltak a kocsiba. Még egy utolsó pillantást vetettem Austinra, aki könnyes szemekkel nézett. Hátraléptem, és csak néztem, ahogy elindul a kocsi, és kilépnek az életemből. Csak álltam, és végignéztem, ahogy itt hagynak. Aztán amikor már a kocsit sem láttam, tovább álltam ott. Vártam. De nem tudom mire. Csak vártam. Talán arra, hogy visszajöjjenek értem. Talán arra, hogy felébredjek. Nem tudom. De ezek közül egyiket sem akarom! Most már nem!

  Mikor már végre észhez tértem, bementem a házba, és kihoztam a bőröndjeimet. Felöltöztem, és be mentem a mosdóba. Elviselhetővé tettem a külsőmet, és kiléptem a szobából, majd a házból.

Kicsit vártam, majd megjött a taxim. Hátrapillantottam a házra, és elmosolyodtam.

„Vége a Valentin család történetének! Itt kezdődik Catarina Valentin története!”

Csak ez az egy mondat keringett a fejemben ekkor. Majd mikor beszálltam ennek is vége volt. Csakis Ashton járt a gondolataimba. Izgatott voltam, hogy milyen is lesz. Ashton háza körülbelül fél órányira volt tőlünk, de így is dugó volt, így lassabban haladtunk.

Mikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, kivettem a bőröndjeimet, és odaadtam a pénzt a taxisnak, majd elhajtott. Megnéztem a házat kívülről, majd sóhajtottam egyet. Lassan odaséltáltam a cuccaimmal az ajtóhoz, és csöngettem. Most már nagyon izgultam.  Pár másodperc múlva valaki hangját hallottam, ahogy azt mondja, „MEGYEK!” Már ez is megmosolyogtatott! Annyira aranyos hangja van!

Elmélkedésemet az ajtó nyitódása zavarta meg. Ott állt előttem ő. Ashton. A bátyám. Nagyon aranyos feje van! Pár másodpercig csak bámultuk egymást, majd Ashton ledobta az újságot ami a kezében volt a földre, és szorosan magához szorított.  Mélyen magamba szívtam a férfias illatát. Nagyon kellemes volt! Végre! Látom őt!

   - Szia! – mondta, mosolyogva mikor elváltunk.

   - Szi…szia! – mosolyogtam én is.

   - Nyugi, nem harapok! –röhögött. Én is elkuncogtam magam. A nevetése is édes. Nagyon szimpatikus lett. – gyere be! –állt félre, hogy be mehessek.

   - Oké. – mentem be az ajtón. Körbenéztem, és elég nagy ház volt. Ebben a nagy házban, egyedül lakik?! Hűha. – WOW! Hatalmas ez a ház! Egyedül laksz itt? – kérdeztem.

   - Nos, a helyzet, az, hogy… - kezdte el a mondandóját, csak hogy 3 fiú lerohant a lépcsőn, az egyik kezében egy banán volt, és azzal kergetett, egy parókás srácot. A harmadik srác, mögöttük sétált le tök nyugodtan. Várjunk csak! Ez… ez nem lehet! Ez a srác…